– Miben változott meg az életed a koronavírus hatására? Mi az, amit ezek közül könnyebb és mi, amit nehezebb volt megszokni?

– Számottevően nem változott a mindennapi életvitelem, mivel a veszélyhelyzet előtt is számos szervezési és online feladatom volt, ezeket a korlátozások mellett is el tudtam látni, rendszeres ügyeleti jelenléttel. Kollégáimmal már a kialakult helyzet előtt megterveztük a könyvtár karantén alatti működését, hogy a szolgáltatásaink rugalmasan kövessék a felmerülő igényeket, alkalmazkodjunk olvasóink lehetőségeihez. Hatékonyan tudtunk segíteni a szakdolgozati időszak megnövekedett szakirodalmi szükségleteiben, valamint a távoktatás könyvtári és információs kéréseiben is.
Egy kisgimis és egy gimnazista gyermek édesanyjaként magánemberként is tapasztalom az intézkedések negatív, illetve pozitív hatásait. Szerencsésnek tartom magam, hogy mindketten eredményesen alkalmazkodtak az oktatás új formájához és az otthoni munkához. Ugyanakkor az iskolai közösség, a személyes találkozások és a csapatsport hiányát egyre inkább érzik.

– Hogy éled meg a kialakult helyzetet? Mivel telnek jelenleg a hétköznapjaid?

– Minden új élethelyzet motiváló erővel hat rám. Mindig a megoldásokat keresem, hogy gördülékenyen menjen a munka. Kiváló szakemberekkel dolgozom együtt a Tittel Pál Könyvtárban és a Főegyházmegyei Könyvtárban. Kollégáim profizmusa, áldozatos munkája és segítőkészsége a könyvtár védjegye, ilyen csapatban nem nehéz otthonosan érezni magam. A távmunka miatt a személyes egyeztetésekre kevesebb lehetőség nyílik, ezért többet telefonálok és még több levelet írok. Mivel a campusokkal egyébként is rendszerint így tartjuk a kapcsolatot, ezért nem jelent gondot ez a munkamódszer. De nekem személy szerint nagyon hiányzik az egyetem nyüzsgő élete, a rendezvények, a kézfogások, a mosolyok.

– Miből merítesz erőt?

– Még többet igyekszem segíteni, sokféle módon. Rászorulókat, menhelyet támogatok, önkénteskedem a város fertőtlenítő pontjain, vér- és plazmaadó vagyok. Sokat köszönhetek a gyermekeimnek, akik türelemmel viselik a munkatempómat, időbeosztásomat és édesanyámnak, hogy még távolból is igyekszik gondoskodni rólunk.

A hivatásomat azért választottam, mert a szakma szépségei mellett ez egy állandó szolgálat. Informálni, tájékoztatni, segíteni bármilyen körülmény között. Örömmel tölt el, ha valakinek a munkáját, mindennapi életét megkönnyítjük valamely szolgáltatásunkkal. A megváltozott helyzetben ez fokozottan érvényes.
A kikapcsolódást pedig általában a kertünk és két kutyánk jelenti, mellettük sem lehet unatkozni. :)

– Mi lesz az első dolog, amit szeretnél megtenni, miután feloldják a korlátozásokat?

Megölelni az édesanyámat. Számomra a közvetlen emberi gesztusok, a szeretet ilyen módon történő kinyilvánításának a tiltása az egyik legnagyobb próbatétel.

– Mit üzennél azoknak, akik olvassák ezt a cikket?

– Mint minden nehézségen, előbb-utóbb ezen is túl leszünk. Sok tapasztalattal leszünk gazdagabbak, talán felértékelődik bennünk, ami eddig természetes volt. Jobban becsüljük az időt, az egészséget, a szabadságot – az életet.

Írta: Oszlánczi Krisztina, Berán-Juhász Henrietta
Fotók: Szántó György, Oszlánczi Krisztina

< Vissza